29

A városi börtön kínzókamrája
Augusztus havának 13. napja, délidő

A REND GOSWIN úr szolgálóját, Hainzt meztelenre vetkőztetve a városi börtön kínzókamrájának falához láncolták. Két lábát egy kereten terpeszbe feszítették, a keret végeire csavarokkal kosarak voltak ráerősítve, melyeket Wulf Bose, a hóhér, orsó segítségével egy kézzel tekert. Másik kezével egy hosszú nyelű merőkanálban izzó szenet tartott Hainz lecsüngő heréi és nemi szerve alá.

Hainz erős férfi volt, széles vállú, acélos izmú. Hosszú, ősz haja feje két oldalán hullt alá, szája véres nyáltól habzott, mert szájüregéből épp most vettek ki egy éles tüskékkel fölszerelt kínzóeszközt, amit mérgespóknak hívtak. Ha ez az ember szájában van, miközben az illetőt kínozzák, és az a fájdalomtól ordít, a mérgespók pokoli kínokat okoz.

Wulf Bose csavart egyet az orsón, és Hainz lábai borzalmas helyzetbe kényszerültek, csontjai ropogtak, erei elsötétültek.

Hainz üvöltött:

– Az úr megtiltotta, hogy beszéljek! Senkinek sem szabad elmondani…

Hainz annak idején sóhordóként kereste a kenyerét Tallinnban, azok pedig mind erős, izmos férfiak. A teherhordók többnyire észt származásúak voltak, ám Hainz valahonnan Lübeck környékéről került Tallinnba egy elsüllyedt hajóról. Attól fogva rettegett a tengertől, felcsapott teherhordónak, és letette a polgáresküt. A városi tanács megkövetelte, hogy ezt minden teherhordó letegye, hiszen erős férfiak voltak, akikre a városnak bármikor szüksége lehetett, így hát esküt tettek a városnak, polgárjogot nyertek, cserébe pedig megkövetelték tőlük, hogy fegyvert ragadjanak, ha ellenség fenyegeti a várost, a városfal építéséhez követ hordjanak, tűz esetén részt vegyenek a lakosok mentésében… Ezért is kellett a városban élniük, és nem a városfalon kívül. A sóhordóknak a csónakosok ladikjaiból szekerekre kellett pakolniuk a nagy sótömböket, majd a mázsaháznál újra lepakolniuk, és miután a sót végül ledarálták, zsákokba töltötték, és mérlegre tették, a teherhordók azt a kalmárok pincéibe vitték, vagy szekérre rakták, amiről a kereskedők házánál újra levették. Hainz évekig cipelte Goswin úr sózsákjait, mielőtt Goswin felfogadta szolgálónak. Akkor már Hainz házas volt, elvette a mázsaház egy felesküdött gabonamérőjének a lányát, Annlint.

– Nem szabad a sótároló pincéről beszélni, az úr megtiltotta! – üvöltötte Hainz. Sírt, könnyei elvegyültek véres nyálával. Melchior a városi bíró mellett állt a kínzókamrában. Nem volt ínyére a látvány, de egy szikrányi együttérzést sem tanúsított a férfi iránt, amikor azokra a szenvedésekre gondolt, amit az okozott másoknak. Embertársainak és a városnak. Az Úristen nem áldotta meg Hainzt valami sok sütnivalóval, annyival azonban mindenképp, hogy azt megértse, mi a fájdalom és mi a kín, mi helyes és mi helytelen. Ám Hainz a vak engedelmességet választotta, és megfeledkezett keresztényi kötelességeiről. Melchior korábban is látta könnyeit, a domonkosoknál vagy a Miklós-templomban tartott prédikációk alkalmával. Ez az ember mégis az ártatlanok kínzása és meggyilkolása mellett döntött. Igen, ennek egyik oka a testi sóvárgás volt, hiszen ez a férfi kívánta a feleségét, sőt a maga módján szerette is, másik oka az urának való engedelmesség, akinek pénze etette és ruházta, megmentette az éhségtől és a hidegtől. Egy meleg női test és egy meleg szoba, hering, kenyér, tarlórépa – mindezért eladhatja az ember a lelki üdvét? Anélkül, hogy ő maga gyűlöletet táplálna áldozatai iránt? Anélkül, hogy egy cseppet is érdekelné az a gyötrelem, amit az áldozatok hozzátartozóinak okoz?

– Az úr megtiltotta, hogy beszéljek! – Hainz üvöltött és nyüszögött, vergődött a kereten, ami még tovább fokozta kínjait. Wulf Bose a szeneskanállal megperzselte Hainz lecsüngő heréit, mire a férfi vonyított a fájdalomtól, süvöltött, hörgött és óbégatott.

A kínzókamra ajtaja föltárult, és a hóhér segédje belökte a kamrába Annlint. A nő félmeztelen volt, megkorbácsolták, háta és válla tele volt vérző sebekkel. A földre taszították, ahol zihálva kiterült. Szánalomra méltó volt, és szerencsétlen. De előző este meg akarta gyilkolni Melchiort, és az ember nem tud együttérzéssel tekinteni arra, aki késsel akarta elvágni a torkát. Majd Anniin felült, ráncos arca a megaláztatás, fájdalom és reménytelenség ellenére kifejezéstelen maradt. Korbácsnyomok éktelenkedtek lógó mellén is.

– Hagyják békén! – szólalt meg Annlin váratlanul tiszta és magabiztos hangon. – Úgysem mond semmit, amíg az úr engedélyt nem ad neki rá. Így csak halálra kínozzák.

– Az úr megtiltotta, hogy beszéljek, nem szabad beszélni a sótároló pincéről! – nyüszítette Hainz.

Wulf Bose fogót vett a kezébe, és tett egy lépést Annlin felé. Dorn felemelte a kezét.

– Vallj! – parancsolt rá az asszonyra.

– Az úr megtiltotta… – Hainz hangja elerőtlenedett.

– Beszélj! – követelte Melchior – Ebből a kamrából vallomás nélkül nincs szabadulás, ezt te is jól tudod. Te ölted meg Magdalenát, a kurtizánt, de Zwarte piktort és Grote toronyparancsnokot?

És Annlin beszélt. Hainz elment a bordélyházhoz, és ott addig várt, míg Magdalena meg nem érkezett. Hainz pénzt adott neki, és azt mondta, hogy meg akarja dugni, tud is egy félreeső helyet, menjen vele az asszony. Magdalena követte Hainzot, aki Goswin úr hátsó udvarába vezette. Ott két kézzel erősen megragadta, Annlin pedig egy párnát szorított az arcára, amíg az meg nem fulladt. Később, estefelé, amikor besötétedett, elcipelték a nő holttestét a kerekes kúthoz, és beledobták.

– De Zwartét, a piktort, fejbe verted egy kővel a kikötőben, igaz? – kérdezte Dorn és Bose, majd a hóhér ismét Hainz tojásaihoz emelte a szeneskanalat.

– Ne kínozzák! – kiáltotta Annlin. – Egyetlen szót sem fog mondani. Hadd beszéljek én. Igen, én vertem fejbe kővel, én voltam, de parancsra tettem, a piktor hazug volt, nem állta a szavát. Hainz lefogta, amikor hugyozni ment, én pedig fejbe vágtam.

– Így is, úgy is megöltétek volna – jelentette ki Melchior. – Függetlenül attól, hogy megígéri-e, hogy hallgatni fog vagy sem. Attól a pillanattól kezdve, hogy belekezdett a portré festésébe, halálra volt ítélve, de addig nem tudtátok megölni, míg a kikötőbe nem ment. Ezután még a pénzét is elvettétek.

– Minek pénz a halottnak? Még szép, hogy elvettem az erszényét. Az a mi pénzünk volt, engedelmességünk bére.

– És Grote toronyparancsnok? Őt hogyan öltétek meg?

Ez már keményebb dió volt, sok előkészületet igényelt. Annlin elment esti misére a Szent Mihály-kolostorba, ahol már attól fogva ismerték, hogy Dorotheát a szent nővérekhez hordta, otthon volt a klastromban. A mise után elbújt a kolostor szaunája mögött, és estig ott guggolt. Hainz a kolostort délről határoló utcán várakozott. Mikor Grote feljött a toronyba, és besötétedett, Annlin kinyitotta a kiskaput, és beengedte Hainzt. Ő maga lopva megkerülte a kolostort, és bement a két városfal közti területre. Ezután Annlin a toronyőr nevét kiáltotta, hangosan és többször. Miközben az asszony kiabált, Hainz felosont a lépcsőn, és látva, hogy Grote kiment a toronyból, a tornyon keresztül kiszaladt az emeleti gyilokjáróra, és lelökte onnan Grotét. A toronyparancsnok csontjait ízzé-porrá törte, de nem halt meg. Annlin fogta a fáklyát, amit zuhanás közben a parancsnok kiejtett a kezéből, odalépett hozzá, az arcába világított, látta, hogy a férfi rémült tekintete rettegésről árulkodik, és valami kísértetet emleget. Annlin egy kővel fejbe verte.

– Egy kővel – ismételte Melchior halkan. – A fáklyát meg természetesen magatokkal vittétek. Sötétben Grote nem ment volna ki fáklya nélkül a falra. De a halott közelében nem volt fáklya.

– Jófajta fáklya volt – mondta Annlin.

– Engem pedig egy tőrrel akartatok megölni… – Melchiornak sikerült elkerülnie a késszúrást, Dorn azonban enyhén megsebesült a csuklóján. És a városi törvények értelmében kést fogni a bíróra különösen súlyos bűntettnek számított.

– Az úr úgy gondolta, hogy ha a méreg esetleg nem hatna. hogy biztosra menjünk – mondta Annlin.

– Nem szabad elmondani, az úr megtiltotta! – nyüszített Hainz.

– Miféle méreg volt? – kérdezte Melchior.

– Én azt nem tudom, az úr odaadta az üveget, hogy vigyem át, mert a patikus túl sokat szaglászik a városban, veszélyes kérdéseket tesz fel, és nemsokára rájön a rejtély nyitjára. És amikor este megjött a Nagy Céhből, azt mondta, hogy a patikus már így is túl sokat tud, és ki akarja ásatni a sírt. És hogy másnap reggel megy vádat emelni a városházára. A méreg bizonyára túl gyenge volt, vagy régi, és nem hat. Hogy ha a patikus még nem halt meg, akkor meg kell ölni.

Melchior remegett az iszonyattól, nem sokon múlt, hogy megmenekült a késszúrástól, nem gondolta volna, hogy a vénasszony ilyen fürge.

– És azt a szegény szerencsétlent, azt is te ölted meg? – kérdezte aztán.

– Nem, őt maga az úr ölte meg. Nem én voltam. az úr szúrta le, ugyanazzal a késsel. az úr ölte meg.